Alapvetően kétféleképpen lehet zenét komponálni. Az első és leghagyományosabb módszer a dallam kiírása, majd harmonizálása. Egyesek ezt felülről való munkának nevezik (szemben az alsó akkordokkal). A második megközelítés az, amikor valamilyen ritmikus harmonikus mintát hozunk létre, és felülről improvizáljuk (vagy komponáljuk) a dallamot. Most melyik a legjobb a New Age zenéhez?
A válasz egyik megközelítés sem. Mindegyiknek megvannak a maga előnyei és sajátos előnyei. Például, ha egy mintával kezdesz a bal kezedben, és a jobb kezeddel improvizálsz egy dallamot, akkor azt csinálod, amit a legtöbb new age zeneszerző/improvizátor. George Winston ezt csinálja legtöbbször. Vannak akkordjai, amelyeket egy bizonyos ritmusra állít, és azzal a csodálatos jobbjával teszi a dolgát.
Ezt a stílust játszottam, de mostanában elvesztettem az érdeklődésemet iránta. Nem azért, mert nem jó, hanem azért, mert már nincs kedvem így játszani. Jelenleg egy lágyabb hangzás felé hajlok, ami abból fakad, hogy először a dallamot vezetem. Azt csinálom, hogy lenyomom az első 2 ütemet, majd rögtönözöm a többit, amíg meg nem töltök 8 ütemet. Így tudom variálni az akkordokat és mintákat anélkül, hogy nagyon ismétlődőnek hangozna (minimalizmus). Valójában ez egy másik stílus. Nevezhetjük dallamosnak, míg a másik (Harmony megközelítés) texturálisabb. MINDEN A HANGULATODATÓL FÜGG!
Ne hagyd, hogy egy stílus belemerevítsen valamibe, ahol nem tudsz művészileg manőverezni! Ne feledje, hogy az érzésének kell az első helyen lennie. Minden más másodlagos. Hagyd, hogy az érzésed vezessen, és alkotásod valóban ihletett lesz, de ha megpróbálod mondanivalódat egy adott stílusba önteni, az eredmény kevésbé lesz kielégítő.
