Paul Bäumer (Felix Kammerer) az I. világháborúba indul az "All Quiet on the Western Front" című filmben, amely a németek idei pályázata a legjobb nemzetközi film kategóriában.
Elrettentő a legjobb kép díját újrakészíteni. Steven Spielberg új életet és vitalitást lehelt a West Side Storyba, így az időtlen eredeti társává vált. A filmesek azonban gyakrabban megbénulnak az elvárások és a saját fontosságuk súlya alatt (mint például Steven Zaillian All the King’s Men című filmjének sztárokkal teletűzdelt alakítása vagy Timur Bekmambetov Ben-Hur című filmjének kudarca).
Erich Maria Remarque: All Quiet on the Western Front háborúellenes regényének Lewis Milestone-adaptációja 1930-ban új terepet ütött a realizmus, a brutalitás és a háborúellenes érzelmek felé. Oscar-díjat kapott a legjobb film és a legjobb rendező kategóriában. Azóta is klasszikusnak tekintik, később az AFI legjobb filmjei és legjobb eposzai közé sorolták, és bekerült a Nemzeti Filmnyilvántartásba. Hogyan tudna egy új film hasonló hatást kifejteni? Edward Berger rendező nem találja fel újra a történetet, de az All Quiet on the Western Front 2022-es újramesélése elegendő technikai résszel rendelkezik ahhoz, hogy méltó, additív remake legyen, és remekül szórakozzon a moziban...
Paul (Felix Kammerer) szövetségesre talál egy jókedvű, idősebb katonában, Katban (Albrecht Schuch).
1917-ben nyitunk Németországban. A város legmenőbb partija az a sor, amelyen részt kell venni az első világháborúban, amely jelenleg három éve dúl. 17 éves harcosunk, Paul Bäumer (Felix Kammerer) bevet egy ősi trükköt, hogy meghamisítja életkorát és anyja aláírását, hogy a barátaival jelentkezzen. Paul és barátai rendkívül boldogok, mintha egy testvéri közösségbe jelentkeznének. Ezeket a ragyogó mosolyokat nem valami dühös fúróőrmester, hanem a lövészárkokban tett azonnali intézkedés gyorsan eltöri. A halál nem késett el a háborús felvételi ülésről.
A háború dúlásával a film két történetszálra szakad: Paul és barátai minden oldalról elkerülik a halált, Matthias Erzberger német tiszt (Daniel Brühl) pedig fegyverszünetről tárgyal a szövetséges hatalmakkal. Ez a szembeállítás tovább dramatizálja a háborús bürokrácia vérontását. A németek jól tudják, hogy a háború nem rázott a javukra. Azonban egy utolsó szárnyra vágynak a dicsőség véget nem érő hajszában. A legfelső szinteken zajló viták miatt Paulnak és barátainak túl kell élniük az élen folyó, egyre nagyobb kihívásokkal teli és véres csatákat. És minek? Nemzeti büszkeségük van, de nem érdekük egy olyan ügy, amelyért küzdenek. Harcolnak a hazájukért, de soha nem kérdezik, miért harcolnak a hazájukért.
Daniel Brühl belép a filmbe, hogy a béke mellett érveljen, de azon kapja magát, hogy elakad, miközben emberek halnak meg körülötte.
Ez a belső konfliktus végigjárja Kammerer arcát, ahogy kecsesen vezeti a filmet. Az előadás nagy része tágra nyílt szemű horror; mégis megtalálja a finomságokat ezeken a nagy vonalakon belül. Ahogy a háború véget ér, a központi baráti társaság valóban megmutatja hatótávolságát. A megtépázott, sebesültek és a remény halvány darabkáiba kapaszkodó csoport alig várja a végét, miközben rájönnek, hogy a csatatéren töltött idejük még nem feltétlenül ért véget. Különösen Albrecht Schuch tűnik ki, mint egy idősebb, éles vezetékes katona, Kat, aki szárnyai alá veszi Pault és barátait. Hamar megtudja, hogy a háborúnak más tervei is vannak. A kor nem könnyíti meg a minden katonát érő traumák elviselését.
A film tele van sok merész stílusválasztással. Volker Bertelmann zeneszerző partitúrája felharsan, miközben szereplőink bejutnak a lövészárkokba. Emlékeztet Trent Reznor és Atticus Ross pontszámára, amelyet nehéz szintivel 10-re ütöttek. Van benne valami hangzásilag lehengerlő. Bár lehet, hogy nem mindenki teája, élveztem, hogy milyen disszonánsan és modernen hangzik, ellentétben ezzel a régi történettel.
A háború rettenetesen visszaadja Edward Berger rendezőnek a klasszikus regényről és filmről alkotott képét.
James Friend operatőri alkotása egyensúlyt teremt a szépség és a horror között. Az előzeteseket és állóképeket nézve az a benyomásunk támad, hogy a színpaletta nem más, mint a szürke több mint ötven árnyalata. Barátnak azonban sikerül megragadnia a szépség darabjait, miközben dramatizálja a háború elsöprő léptékét. Az egyik különösen izgalmas képsor a tankokat mutatja be, amint a ködből a német lövészárkok felé emelkednek. A kamera egyszerre lenyűgözi ezeket a pusztító hajókat, és félelmetesen döbbenten közeledik főszereplőinkhez.
Íme egy utolsó kritika, aminek nagyon kevés köze van magához a filmhez, de inkább a terjesztés állapotára és a Netflix elefántjára vonatkozik a szobában. Ezt a filmet megérdemli, hogy színházban lássák, legalábbis azok, akik értékelni szeretnék. A hang megrázza az üléseket. A felhők között a színek csillogása gyönyörűen ragyog. Berger magával ragadó élményt teremtett, nem úgy, mint Sam Mendes legutóbbi 1917-es slágere vagy Christopher Nolan Dunkirkje. Minden, ami van
