Az év legcsodálatosabb időszaka következik. Nem, nem az ünnepi időszak. Nem, még a díjszezon egészét sem. Itt az ideje, hogy alaposan elmélyüljünk a legjobb nemzetközi film kategóriában, mielőtt az Akadémia bizottságai a 92 címet egy csekély, 15-ös rövid listára szűkítik, amelyből a teljes szavazótestület kiválasztja az öt jelöltet. A listát december 21-én hozzák nyilvánosságra, addig is körbejárjuk a verseny kínálatát, a főbb versenyzőktől a homályosabb válogatásokig. Kezdjük a dolgokkal, nézzünk meg három olyan címet, amelyek úgy érzik, minőségi, hírnévi és nemzetközi viták miatt is felkerülnek a szűkített listára…
ZÁRVA (Belgium)
© A24
A Girl túlértékelt gyújtáskiesése után – egy másik cannes-i nyertes, amely Belgium Oscar-díja lett – nem fűztem nagy reményeket Lukas Dhont másodéves filmjéhez. Bár a Close nem tudott annyira lenyűgözni engem, mint más kritikusokat és fesztiválzsűritagokat, a film jelentős előrelépés. Ennek ellenére sok probléma maradt, többek között az, hogy az LMBTQ+ fiatalok fájdalma hogyan válik képmeghatározó kataklizmává, elhomályosítva minden mást, és a kizsákmányolás felé közelít. Azok, akik a furcsa örömről szóló történetekre vágynak, jobb, ha máshol keresnek, mert ezt a feltörekvő szerzőt úgy tűnik, nem érdekli a téma.
A Close-ban a történet Léo és Rémi, két tizenhárom éves fiú közötti intenzív barátság körül forog, akik kezdenek eltávolodni egymástól, amikor az iskolában kötelékük vonzza a nem kívánt figyelmet. A heteronormatív férfiassággal kapcsolatos elvárások súlyosan megnehezítik a kapcsolatot, Léo pedig a távolságot keresi a válság pillanatában. Ha többet felfednénk, az ártana egy olyan filmnek, amelynek hatása a zsigeri megrázkódtatásokon, az elsöprő érzelmekkel szembeni zavaron alapul. Valójában, mintha ezt a minőséget akarná hangsúlyozni, Dhont a mikrohullámú Dardennes illatú stílust választja.
OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN OKAN
A rendező egészen addig zárkózik a karaktereihez, amíg csapdába esünk a szigetélményükben. Csak mi sosem tapasztaljuk meg igazán az ő világukat, annyira leköt a rendező, hogy minden mikrokifejezést megragadjon szereplői arcán. A stratégia megrázó jeleneteket eredményezhet, de ugyanolyan gyakran megfosztja a filmtől a vizuális történetmesélést a színészi játék dokumentálásán túl. Egy hálószoba sorsa például sokkal nehezebben sújtana, ha közönségként jobban tisztában lenne a térrel, annak sajátosságaival és a számtalan közeli felvétel homályos háttereként létező lehetőségekkel.
Szerencsére a színészek felkészültek a kihívásra, hogy a hátukon viszik Close-t, Gustav De Awele és Émilie Dequenne (maga Rosetta!) pedig az MVP-címért harcol. Ennek ellenére, bármilyen félelmetesek is, a kép serdülő főszereplője, Eden Dambrine külön tapsot érdemel. Ennek a szentimentális viharnak a lehorgonyzása nem lehetett egyszerű, de a kis thespian szembeszáll a herkulesi feladattal, és hatékonyan kipréseli a könnyeket minden nézőből, akármilyen sztoikusnak mondják is magukat – komolyan mondom, ritkán hallottam ekkora szipogást. egy mozi. Készülj fel a sírásra! B-
KAPCSOLÓDÓ OLVASMÁNY: Elisa Cannes-i naplója – A gyerekek a jövő?
JOYLAND (Pakisztán)
© WME Independent
Sokat írtak a Joylandről, miután hazájában betiltották. A döntést azóta nem kis részben a nemzetközi felháborodásnak köszönhetően visszavonták. Olyannyira, hogy néhány nap leforgása alatt a szeretett, de homályos fesztiválkedvencből az évad egyik legtöbbet vitatott Oscar-pályázatává vált. Az ilyen szintű figyelem minden bizonnyal meghozza gyümölcsét a szavazás idején, így valószínűsíthető, hogy Pakisztán első előválogatott beadványa lesz, talán az első jelölt. Nem lenne méltatlan megtiszteltetés, hiszen ez az év egyik legjobb képe, nemzetiségtől és nyelvtől függetlenül.
Saim Sadiq debütáló filmje a Rana család sorsát érinti, amely egy hagyományos háztartás egy erősen patriarchális társadalomban. Bár minden tag megkapja a pillanatot, hogy ragyogjon, Joyland középpontjában a klán legfiatalabb fia, Haider és felesége, Mumtaz áll. Apja jóváhagyását kérve állást szerez, házastársát gyakorlatilag háztartási életre ítéli, elvágva a függetlenségi törekvéseit. A kapott munka azonban korántsem olyan, mint ami a pátriárkát kielégítené. Haider lesz a valaha látott legritmustalanabb háttértáncos, aki közben beleesik a show sztárjába. Ő Biba, egy karizmatikus transz nő, nagy álmokkal.
Az első pillantásra vártnál sokkal kiterjedtebb narratív kárpit révén a Joyland az empátia rapszódiájaként vallja magát. Ez egyben siránkozás arról is, hogy a konzervatív rendszerek miként problematizálják a vágyat, és inkább romboló erővé teszik azt, mint azt a csodát, amely akkor érződik, amikor belülről lángra lobbansz. Az elnyomás tehát egy időzített bomba, és egy napon fel fog robbanni, függetlenül attól, hogy ki próbálja meg tagadni az igazságot archaikus szabályokra hivatkozva. A filmkamera mindent lát, megengedi magának
