Ez az ősz kellemes időszak lesz Anthony Hopkins rajongói számára. A színész az Armageddon Time (október 28.) és a The Son (november 25.) című filmekben is közreműködik, mindkét filmben fontos nagyapafigurákat alakítva. Noha James Gray filmmemoárjában meleg jelenléte van, a színész Florian Zellerrel (Az Apa) való második együttműködése jobb helyzetben van ahhoz, hogy bemutassa Hopkins filmvásznának keserű és harapós oldalát. Néhány évtized után, kevésbé zseniális projektekben, nagy öröm látni, hogy a Thespian visszatér a formába ilyen érdekes próbálkozásokban, függetlenül attól, hogy mindkét film vegyes reakciókat váltott ki. Bár egy újabb Oscar-jelölés valószínűtlennek tűnik az évad ezen pontján, a 80-as éveiben járó Hopkins boldogulása a saját jutalma.
Mert kísérteties van a levegőben, emlékezzünk arra, amikor Sir Philip Anthony Hopkins nem volt sem lovag, sem Oscar-jelölt. 1978-ba megyünk vissza, amikor Richard Attenborough Magic című filmjében egy hátborzongató hasbeszélőt játszott, és talán közel került az első Oscar-jelöléséhez…
A varázslat, amelyet William Goldman regényéből adaptált, Charles "Corky" Withers megpróbáltatásairól szól, aki egy feltörekvő bűvész, aki szeretett tanára parancsára új trükköt szerez tettéért. Rátelepszik az illuzionizmus és a hasbeszélő komédia keverékére, és egy furcsa kis bábuval tér haza, akit Kövéreknek hív. Az új műsor sikeresnek bizonyul, de a hírnév lehetősége túlságosan fényes reflektorfénybe került egy olyan férfira, aki titokban akarja tartani mentális egészségügyi küzdelmét. Mivel ez a karakterdráma izgalmas horrorokra vágyik, Corky hamarosan egy pszichotikus narratíva központjává válik, ahol úgy tűnik, mintha Kövérek húznák a húrt.
Garr Garr Garr Garr Garr Garr Garr Garr Garr Garr Garr Garr Garr
Csúnya kritikájában Pauline Kael sok nevetnivalót talált a Magic-ben, különösen Hopkins Corky szereposztását. A híres kritikus kizsigereli a színészt, amiért állítólag képtelen a fényt vagy a boldog tartományt kivetíteni, az örömre való képtelensége, a vulgaritás hiánya. Sőt, rámutat arra a furcsaságra is, hogy a walesi egy Catskillsben született és nevelkedett karaktert alakít, egy Borscht Belt vaudevilliánt, aki nem illő West Glamorgan akcentussal rendelkezik. Noha ez utóbbi kritika ellen nehéz vitatkozni, Hopkins visszahúzódó megközelítése egy koszos kis showman szerepében megvan a maga vonzereje. Az eleinte Gene Wildernek, majd Jack Nicholsonnak szánt szerepet bevállaló színész úgy kezeli a horrort, mint egy pszichológiailag megterhelő karaktertanulmányt.
Már az elején van valami a férfi lágy hangú ritmusában és bánatos szemében, ami rabul ejti és lefegyverzi. Ráadásul Corkyval személyes és szakmai életének mélypontján találkozunk, amikor az öröm távoli, inkább lehetetlen álom, mint elérhető valóság. Merlint, ágyhoz kötött mentorát ápoló fiatalabb férfi a fogain át hazudik a legutóbbi, floppolt show-ról, sima vitorlás estéről beszél, miközben a képernyő feltárja kudarcának valóságát. Az izzadt és hatástalan Hopkins Corky színpadi jelenlétét a bájtalan nyomorúság gyakorlatává teszi.
Olyan ember, akitől annyira megfosztották az önbizalmát, hogy a fájdalmat sem tudja elrejteni az unatkozó közönség elől. Ahelyett, hogy úgy fonnyadna, ahogy a falvirágok szoktak, felrobban dühében. Az arc csúnya álarcba torzul, miközben szavait a visszaemlékező eszköz tompítja, Hopkins Corky bombáját olyan látvánnyal varázsolja, amelyet nehéz végignézni anélkül, hogy összerándulna az együttérzéstől. Ne feledje, nem véletlen vagy kudarc a színész részéről, hanem az antikarizma stratégiai ábrázolása, amely központi szerepet játszik a karakterizálásban. Amikor legközelebb találkozunk vele, miután a hangulatos prológus befejeződött, Corky első benyomásra nem tűnik sokkal jobbnak.
Ezt a valóságot hangsúlyozza egy tévéproducer élő kommentje, akit a bűvész ügynöke próbál meggyőzni. Hopkins ismét a biztos hiányát mutatja, minden trükköt szinte semmi érzék nélkül és nagy koncentrációval mutatnak be. Kicsit fájdalmas az egész, ha egy kicsit simább, mint korábban. Ekkor azonban valami látványos történik. Corky egy harcias heccernek válaszolva belemerül a közönségbe, mielőtt visszatérne a színpadra a mocskos megszakítóval, egy bábuval, akinek arckifejezése az arcának elképesztő paródiájának tűnik. A két jelenlét közötti kontraszt éles, a megdöbbentő, szelídség és az X-kategóriás humor párhuzamba állítása, mindezt durva érzéketlenséggel adják.
Az akcentus kérdésén túl sok csodálnivaló van Hopkins vokális gimnasztikájában, ahogyan megragadja Fats nazális hátborzongatóságát anélkül, hogy abszurdná tenné, hogy a hasbeszélő másokat szórakoztat. A babákon keresztüli hangzás és beszéd önmagában meglehetősen morbid, de a mágia túlmutat a felszíni nyugtalanságon. Az előadáson belül és a szórakoztató előfeltevésén túl az a felfogás, hogy Fats egy elfojtatlan személyazonossággal rokon, egy állati akarat, amelyet nem nehezítenek az emberiség terhei. A hang és a fizikai forma közötti ilyen diszfunkciót elmossák és élesítik a báb hasonlóságai
